2013. július 28., vasárnap

Öl, el és

Ha rendbe rakod... a gondolataid... a többi magától jön!
Ma gondolat-nagytakarítás! Aztán szoba. 
Aztán vííííííízzzzzz.
Örülök, hogy ezzel a képpel a fejemben aludtam el, csoda egy álmot láttam... iskolát kerestem a gyerekemnek, aki rosszul érzete magát a régi helyen... vidéki iskolába csöppentünk, vagy városiba, csak eldugott utcában, és tél volt! Esett a hó!

Havasak voltak az utak és a gyerekek a természetben benne élve, nem azt kihasználva éltek. Azonnali örök barátságok szövődtek, és én annyira boldog voltam, hogy azon morfondíroztam, hogyan lehet az, hogy én ezt nem léptem meg előbb?

Vált a kép... régi emlék, homályos, de az érzés ismerős... pont az ellenkezője az előzőnek, a szégyen és a megalázottság érzése, keverve az értetlenséggel és az egómmal, engem nem lehet elhagyni!!! (Tessék engem szeretni, az jár, én nem könyörgöm érte, és még meg is csalt, döbbenet, r..dék, fátylat rá, de miért velem, miért ez, miért így???)
 

Ülök a padon és a nővéremmel ülünk, kérdezgetem, miért? miért tette ezt velem ennyi közösen eltöltött idő után? A gyerekek... Miért nem mond semmit????
A nővérem válaszol: Mert nem tehetett mást. (Mennie kellett. Megfojtottad.)

A valós eset csak az első mondat volt, álmomban fűződött tovább és adta meg a magyarázatot a tudatalattimban rejtőző fájó lélek. Jött a tagadás: ÉN? A haragos vádolás: Ő! Az értetlenség, az alkudozás : Ugyan. Aztán jött a szomorú csend és elfogadás. Mindez a "valósan" lejátszódott nagy idő egyetlen érzéspillanatba sűrítve.
Egy mentségem lehet, nem tudatosan tettem. Szerettük egymást, aztán valahogy elhalkultunk, mindenki a maga életét élte. Én a gyerekekkel, ő a munkával. Eltávolodtunk egymástól. Nem, nem lélekben. De aztán abban is. Megcsalt. Ő a hibás? Nem feltétlen! Csak fáj, hogy nem beszélgettünk. Hogy nem voltam éberebb.

Jó lenne egy 5-6 szobás kőház, benne mindenkink egy saját kuckó-dolgozó-szoba, és egy közös háló, meg egy közös nappali. Én írhatnék, készülhetnék, kedves festegethetne, és lenne egy közös szobánk is kettőnknek, meg még egy nagy közös helység, tv-vel, számítógéppel, internettel, legós szekrénnyel és barbikkal az unokáimnak és a csodálatos de kissé tépett mese- és gyerekkönyvekkel, amiket mind felhoznék a garázsból.

Van egy idea, mi szerint az álmunkban minden személy mi vagyunk.

Könnyen el tudom képzelni. Vágynék más iskolába járni tanulni, vagyis máshogy élni, de a régit.  Ugyanezt vonom le a másodikból és a harmadikból. Igaz, a harmadik egy éber-álom. Minden nap teszek érte.
Hol tollal, hol fakanállal, hol jó szóval, hol egy  - semmi nem pótolhatja - öleléssel. 

Sose gondoltam volna, hogy komolyan ennyit ad! Minden nap jár. Ez minden nap jár kedvesünknek.
Rászoktattam kedvest is, pedig az elején sok volt neki. Folyton ölelgetem, akit szeretek. No, most már ezt is jól meggondolom. Ami belőlem természetesen és nem vágyként jön, az csak annak a Kedves Egynek adom és a nagyon kevés közelinek jut ezentúl.

Ölelés! Több, mint ha öl, el és...

Abbahagytam az Országos Ölelésnapokat.
Nekem volt nagyobb szükségem volt arra, ölelhessek, szeressenek.

Van utánpótlás, csinálják majd a fiatalok, két csoportot is láttam, ki még tele van lelkesedéssel, hévvel, és közvetlenséggel, nyíltsággal, örömmel.

Már enélkül is jól megvagyok. Ha az az egy is úgy gondolja, akkor is jó. Ha nem, akkor is jó.

***











ébresztő...ébredek... aki fontosnak tartok arra mindig van időm...
Az időnk, a legnagyobb kincs, amit adhatunk a másiknak. Hogy őszinte szívvel figyelsz rá.  És persze az idő és a figyelem: Magunknak, magunkra.

Nincsenek megjegyzések: