2013. július 15., hétfő

Ceruza és radír

3 emberről, aki "szeretett" engem.
Apám, férjem, szerelmem. Elvártak, megítéltek, számon kértek, keveset bátorítottak. De kétségkívül tanítottak. Megtanítottak valamire, amire ők nem is gondoltak: szeretetből elengedni.

Amilyen apám van, olyanok lesznek a választottjaim is. Tudat alatt. Nem tény, de túl általános.

Hosszú. Felismerés lesz-e másnak vagy csak kiteregetésnek véled, döntsd el magad. Én az előbbi miatt írtam le (és magam miatt). Azoknak írom, akik kínlódnak egy szerelemben, egy házasságban, egy "családban".
És írom a gyerekeimnek. Ismerjék csak meg a másik oldalt is. A nem olyan fényeset. S tán az én igazamat is.


**

Ex mostanában többet jön. Ránéz a gyerekre, nem kiabál vele, néha apróbb feladatokkal bízza meg. A gyerek kész rá. Várja, hiányzik neki az apai jó szó.
(A lelkiismeret szavaként?) kolbászt, lisztet, cukrot, tojást, kerti ezt-azt, olajat hoz, zenét kér, filmet ajánl. Cafe de flore.


És én nem is gyanakszom, csak picit. Elnyomom.

- Na mi a filmről a véleményed? - kérdezi.
- A szeretetről és a megbocsátásról szól. Az elengedés fontosságáról. Aki menni akar, azt el kell engedni és segíteni kell neki csomagolni.
- Azért hoztam, hogy megértsd, miért. Hogy rájöjj, miért mentem el.
- Nagyon rég megértettem. Már kidolgoztam magamból, rég elengedtelek, élj boldogan.
- Hát én még nem dolgoztam fel. Az van, hogy túlságosan rám építettél. Sőt. Túl sokat raktál rám...

Mi van???? (24 év, 3 közös gyerek, szeretet merre vagy? Bulik bőven, még egy szerető is belefért részéről, de fedőt rája! Ennyi évbe mi minden belefért...)

Vádolni kezd, fáj, nem hagyom.

- Tudod, akkor te egyáltalán nem érted ezt a filmet. A szeretet pont erről szól. Látjuk valaminek az értelmét és akkor nem vesszük tehernek. Értünk tesszük. MIértünk.
Egyébként pedig akkor megegyeztünk. Én abbahagyom a munkát és viszem a háztartást, nevelem a gyerekeket, te dolgozol.
Megegyeztünk...


Mosoly nélkül, gyorsan kísérem az ajtóhoz.
**
Voltam én már minden.  A barátok kinevettek, a hátam mögött sugdolóztak, eltűntek, kitagadtak, fájt. Ingyen készítettem fel egy-kettő gyerekét vizsgákra. Nekik ez nem nagy ügy, én ebből szedtem össze a zsebpénzt.
Az egész család engem szapult.
Felelőtlen, lusta és igénytelen voltam a szemükben (hirtelen csak ennyi jut eszembe), közben pedig jól kihasználható és átverhető. Ja és fukar, ellenben pénzszóró. Na ezt már akkor sem értettem, később kiderült, mert após elszólta magát:  hitelt kellett felvennie miattam a férjemnek, miattam!!
Titokban, ráadásul hármat... hmmm...
Akkor már a szeretőjéhez járt...  A gyerekeknek minden megvolt, könyv, játék, zene, finomságok, utazások, szeretet, odafigyelés, törődés. Az állam akkoriban nagyon kissé, de dotálta a főállású anyaságot.Volt a gyerekekre pénz. Igazából csak rájuk volt. 3 ruha lógott az én szekrényemben. Sosem vádoltam exet azért, hogy mindig vesz magának valamit... 1 drága és jó cipőt és 1 kiváló kabátot kaptam 15 év alatt. A többit túrtam, megvarrtam.

**
Válás után IS jogot formáltak arra, hogy a kivásárolt, saját lakásomban hordják le a fejem. Nem is keresték a dolgok mélyét, nem is kérdezték az én véleményem. Nem is voltak kíváncsiak arra, hogy én mit gondolok, érzek, hogyan és mit látok. A tények nagy urak ám. Csakhogy hát azt nagyon nem szeretik, úgyhogy inkább letagadják.
Az én szavam nem számít. - mondják. Anyám is ezt mondta. Én nem értek ehhez,  nem tudhatom ezt - mondta a nővérem.
Nem hisznek nekem. Senkinek tartanak. Kis senkinek, nehezéknek, púpnak a hátukon. Nem én kértem, hogy megszülessek. Nem én kértem, hogy engem válassz. Nem tartott senki fegyvert a halántékodhoz, hogy velem alapíts családot.

Válás után...
Én pedig egyes-egyedül maradok 4 évig és kitartok magam mellett. Képtelen voltam elhinni, hogy így kibabrálnak velem a szeretett emberek. Kitartottam, mert tudtam az igazam és csak kis részletekben világosodtak meg a másik oldal titkai.

De és az idő mellém állt. Igazat szolgáltatott: a család, a barátok bocsánatot kértek. Valójában azonban nem bánták meg és enélkül mit sem ér a szó. Csak szó marad.
Anya viszont elfogadott, a nővérem próbál, és ez tőle nagy dolog. Még ex is javítja magát. Kevesebbet iszik és bocsánatot kért, hogy mindig minden úgy történt, ahogy ő akarta. Aztán... eltelt kis idő. Segített a gyereknek a sulit anyagilag befejezni, ahogy  anyám és a nővérem is kivette a részét. Ugyanis a válás miatti depresszió és kiújuló illetve előkerülő betegségek miatt és lelkiismereti okok miatt  megváltam a cégtől, ahol dolgoztam. Úgy értem lelki rabszolga voltam. Az volt az utolsó rabtartó... sokáig azt hittem, megszabadultam mindtől... de aztán... exférjuram küzd a nőjéért, ezért csodaorvosokhoz járatja, összevissza értelmezi az ott hallottakat... (bár van, ami jó, de több a félre...).

Vagyis nem is Kedves,  hanem Ő a legnehezebb dió, mint kiderült.

Még mindig vádol! Hihetetlen, hogy ennyi év után hogyan maradt benne ennyi gyűlölet. Igaz, nagyon befolyásolható, ha az önös érdeke lebeghet a szeme előtt.

Felelőtlen? Lusta? Igénytelen? - ontják rám sorba, kapkodom a  fejem... védekezésre, magyarázkodásra szorítanak... Csak más a rendem és más a káoszom. Más tartok lényegesnek és mást fontosnak. És sok olyan barátom van, aki ugyanúgy gondolkozik. Én más vagyok. De ugyanolyan ember, tele hibákkal, mint más. Csak én legalább tudom is őket. Be is vallom őket magamnak. Nem csapok így be mást.  Mert azzal, ha elhiszem a saját önmegtévesztő praktikáimat, más felé se közvetítem őszintén önmagam. Másba is belelátom a saját hibáimat. Hoppá!!

Tudod, ezek a te szemedben a hibáim. De nekem nem ezek a hibáim. Hogy mik?
A naivitás. A hűség. A ragaszkodás. A megbocsátás. Az adnivágyás. Az a fajta maximalizmus, ami a semmiből is várat kell építsen, makacsul ragaszkodom a vélt igazamról, ami nem vélt, hanem tudott...mert a makacsságom miatt nem adom fel túl korán és mindig igazam lett. Mondjuk ez utóbbi is rossz tulajdonság.... Meg aztán menteni egy kapcsolatot, egy embert. Ugyan. Meg ilyen baromságok.

Hívj hát felelőtlennek, mert hagyom, hogy a gyerek tanuljon a hibáiból és vállaljon némi felelősséget magáért. Hagyom, hogy lustának hívj, holott csak nem bírja  a térdem, a szívem és a tüdőm. Hagyom, hogy igénytelennek tarts, miután egy fillér nem marad arra, hogy szép ruhát vegyek, fodrász helyett is magam festem a hajam és megvarrom, turkálom  a gyerekek ruháit, holott a másik Csekonics bárót játszva szórja a pénzt és urat játszik a kocsmákban és a szekrényben üresen tátong a csekkekre szánt pénz ... helye.


Sokáig égetett a szégyen, hogy nem ismertem fel a jó mögött a másik énjét. Ehhez kevés a pszichológia, az is kell, hogy a másik mondja ki, benne hogyan csöpögnek le a dolgok és ő mit nem tett jól!
A gyerekek miatt sem váltam volna el, meg amúgy se, hűséges, monogám fajta lévén, és hát a szolgálónak szegődtem a családba. Nem volt fix és elégséges önálló jövedelmem. Aztán mikor szárnyra kaphattam volna, hogy utazhassak, és újra, 10 év kihagyás és főállású anyaság után munkába állhattam, jó volt!, azon kaptam magam, hogy eltelt a fél életem, rengeteg pénzünk van, és mégis romba dőlt minden.

Aztán huss, a pénz és a szerelem, a biztonság és a kocsi elszállt és beköltözött életembe a szorongás, a félelem, a önbecsület hűlt helyét találta csak a sötétre függönyözött szoba. Néma lettem, az írás terápia volt, hogy megkeressem, hogyan és merre, van-e tovább. A gyerekeim tartottak életben és egymásra voltak utalva, akkor még éjjel-nappal dolgoztam.

És most, 8 évvel később, itt áll a konyhámban, amit apám halálából tudtam kifizetni, a konyhámban, amiből csak úgy ki akart penderíteni, és behozni és kicserélni a másikkal, a szobámban, ahol a kedves könyveim és zenéim vannak és úgy tud kiabálással vagy anélkül tőrt szórni rám, hogy ott hajlik a szívem ketté és szakad, szakad a kín és elég és elég szól végre ki belőlem a sokk után a szó, amit hallott a ház népe, többedszer is, de most csak kínlódva, nyöszörögve, kérve: nem kell többet ide jönni!!

Mert akkor utoljára megint belém szúrt egyet. Azt hittem, már semmi se fáj tőle. Kár volt elnyomni azt kis belső hangot, ne bízz benne, csak a maga javát keresi a másik vádolása árán. Nem rossz ember, csak önző-buta és büszke-hiú. Apám volt ilyen. Eszes volt, tehetség volt a maga területén, de mást szeretni ... másnak is lehet igaza... na z nem ment neki. Mindennek úgy kellett történnie, ahogy ő akarta. Ilyen lett a férjem is. Vele nem sikerült, ő nem akarta már tovább. És ilyen Kedves is. kiderül, hogy ő akar-e engem, mert én bizony MÁR szó nélkül is tükör és visszhang vagyok.

Azt viszont muszáj megjegyeznem és már nem szégyellni, hogy az emberszeretetem miatt nem vagyok gyanakvó. Többször is átvágnak majd azok, akiket megszerettem. De én csak ezt adhattam nekik. Nekik volt erre a legnagyobb szükségük, sose kaptak eleget, figyelőt, törődőt, simogatóst, mosolygóst, beszélgetőst, őt szeretőst. Hogyan szeresselek? Mondd hát meg.

Azt viszont szégyellem, hogy belém vághatja bárki a vádlótőrét, akit szeretek, anélkül, hogy a saját fejében tenne rendet és engem is megkérdezne, mielőtt elítél. Ugyanis visszaél a szeretetemmel.

Mert besározni engem, hogy maga tiszta maradjon, bárki tud.

De vajon mikor jön rá, hogy csak mosakodott, és hogy még mindig mások súgják fülébe, ki is ő és mit is kell mondania??

"Uram, bocsáss meg nekik, nem tudják mit cselekszenek." - apa mondta... mindig vágytam arra, hogy büszke legyen rám. Hogy a családom elfogadjon.

Apám mit is hagyott rám? Becsületre nevelt, sose ártsak másnak. Ha már nem is fogadom el, legalább ne ártsak neki. Ha valami kudarc, próbáljam újra és újra, mert félni fogok. Ha megbántok valakit, és én nem értem miért, de ő nagyon szomorú lett, akkor is kérjek bocsánatot, ha érzem az igazam. Gondolkozzak!

Ezt hagyta rám az én apám. Keveset beszéltünk, sok volt a munka, kevés felé a családi és társadalmi tisztelet, elismerés, szeretet, sok a stressz, az irigység, az ítélet. Ez rátette életére a piapecsétet, de az ő sorsa nem determinálhat, sőt... hajthat arra, hogy a sajátom a kezembe vegyem, felismerve, ő hol rontotta el. Miért nem sikerült neki a családjában és a hivatásában elégedettségre lelni.

Hiszem, hogy a halállal nem szűnik meg az élet. Akár újjászületik a lélek, akár nem. Akár piros temetésem lenne, akár pap temetne. Akár eltemetnek, akár nem.

Ha csak annyit elérhetnék, hogy az a kevés választott ember, aki valóban életem része lett, csak egy kicsit is megszeretné (elfogadná hibáival együtt) önmagát és megbocsátana az "ellenük vétkezőknek": önmagának és másoknak, mondjuk épp nekem, akkor már mondhatnám, hogy éltem.

Bizonyos vagyok benne, hogy tudattalanul, de megbántom a szeretteimet és a hozzám nagyon közeli barátokat. Ez a naiv jószándékomból és értelázadásomból fakad. Ezen képtelen vagyok változtatni. El kell fogadjam magamban. Bár lassítani talán le tudtam.


Ha csak fél szavamra, mosolyomra emlékeznének a szeretteim, és nemcsak a bűneimre, már megérte élni.
Nem, nem sok ember. Nem a világ.
Hanem csak Ők. A szeretteim. Akiket én választottam és akik hozzám tartoztak.
Ha úgy adhattam volna nekik gyökereket, hogy egyedül is szárnyra kaphassanak. Apák és fiúk.
Anyák és lányaik. Ha minden önmegvalósításom elindít valamit bennük, saját hitük, elveik, céljaik, álmaik szerint ... bennük folytatódik...

Sokat kell ehhez még tanulnom. Türelmet, türelmet és türelmet. Magamhoz, másokhoz.
Elengedést.

Az elengedés az valami olyan radír, ami nem a személyt, hanem a vele kapcsolatos rossz érzéseimet radírozza ki.


Szerető, de józanabb észt. Éberet.

Ez valami olyan a ceruza, hogy jó erősen, jól látható helyre felírhassam, attól még, hogy szeretted, már nem kell megbíznom benne. Hisz kiismerted. Megbocsáthatsz neki, de ne bízz benne... Aki egyszer is átvert, és nem tartotta a szavát, sőt elhallgatott dolgokat, az át fog verni többször. Szavakkal és szavak nélkül. Ilyen a lénye. A gond ott kezdődik, hogy maga is elhiszi, amit mond. 

De vajon én elhiszem?

és
Tudok úgy élni, lenni, játszani valakivel, hogy nem hiszek a másikban?

Nem.

Vagyis még mit kell tanulnom? Elfogadást.
Magamat a világban. A világot magamban.
Nem, nem kell elfogadni  mindenkit! De akkor legalább ne ártsak neki.
Nincs irgalom és kegyelem ebben a világban. Ha a másiknak szar, neked is legyen az! Ilyen világban élünk?

Hahaha.

Hát én már rég nem.

DE ez a külső világ megsebezni még tud. A szeretet agyatlanná és bízóvá tesz. Nem is jut eszembe nem hinni bennük, azokban, akiket megszeretek. De eszembe jut már: nem hinni nekik. És eszembe se jut nem szeretni őket vagy nem hinni bennük. Csak nekik nem!

A kettő együtt megy?
Úgy néz ki. Egyre közelebb vagyok az "ehhez a felismeréshez vezető út" vége felé.
Önbecsülésre gyúrok. Hinni magamban. Nem elhinni mindent. Hinni, a jó sorsban.
Hinni a lelkiismeret szavában.
Hinni az apám szavában. DE tudni melyikben.
Hinni a fiam szavában. Kételyek nélkül. DE nem engedni a fejemre nőni őket, hogy hazudnia kelljen nekem és lenyúljon.


Hinni a szerelemben, DE nem hinni a szerelmem szavában, csak az igaz ölelésében.

Egy vér csörög bennünk. A szereteté.

Radír és ceruza: hinni benned mindenáron és nem mindenáron hinni neked.



9 megjegyzés:

stali írta...

Szeretettel olellek. Ugyes vagy es lassan magabiztos is.

márti írta...

Veszteségek?

Csak átmenetiek. Minél lassabban járok, annál tovább érek.

Most pedig tényleg belassultam.

:-))

A csend, amit magam választottam magam köré csodákat súg. Már nem fáj. Már köszönöm.

Nincs zaj, ordítás, csapkodás, hajtás körülöttem. Szelíd megoldás. Hosszabb.

Dől belőlem a szó. Nehari.

Na megyek dolgozni kicsit.
Aztán befizetem a csekkeket.
Biciklizek.

Szabad lettem.
Már tudom milyen belül szabadnak lenni.

Értékelem!

Szabadnak érzem magam és könnyűnek.
Aztán majd ha jön az újabb kő, akkor is ugyanígy teszek.

Megrágcsálom, aztán vagy lenyelem, vagy kiköpöm. Nem másra.

Mert ugye a reményhal is egyszer a szarokrája szájában köt ki.

Igaz, azt szebben is lehet hívni, sőt. Elengedéscápa.
Hmm... a kettő nem is ugyanaz.

Kéne erre egy jobb halnév. :-))

Töprengő írta...

Hű, barátos, most rendesen kitálaltál, remélem, könnyebb lett tőle ott belül! Adagonként nagyjából tudtam ezekről, de így együtt nagyon kemény! Rengeteg szeretetet küldök, bújtasson meleg, puha plédbe! Ölellek!

márti írta...

Ne haragudjatok rám.

Mammka írta...

Köszönöm az őszinteségedet!
Tudod mi a fura? Mi lányok,nem mindig az apánk után választunk.Én pl.a domináns anyám után vonzódtam ösztönösen egy domináns férjhez.Nehéz....De én is tanulok.Még mindig.

márti írta...

Valóban! Azért is írtam az elején, hogy nem tény, csak túl általános.

Amit kapunk vagy nem kapunk a dominánstól, azt adjuk tovább.

És csodálkozunk, ha összekaszabolódik az életünk.

Pedig csak egyszer kell, de akkor nagyon, leülni a keresztkőre.

Hányszor és mikor van az egyszer?

Kiből mi hozza ki a változtatni vágyást?

Érdekes kérdések.

:-)

márti írta...

Érdemes tisztába tenni, ami tőlünk függ, rajtunk múlik.

Megkönnyebbít.

Jó most.

márti írta...

Még valami... a gyerekeim elé tudod mi jusson? A verseim. A letisztult kép.

márti írta...

Mert az élet elválások sora. Elengedésekké váló elvesztések.
Vagy örök harc és magány.

Abbahagytam!
:-)
:-)