2013. június 9., vasárnap

Van még bőven tanulnivalóm

Szeretek verselni, szeretek hallgatni, szeretek írni, szeretek olvasni, szeretek fotózni, szeretek szeretni, beszélgetni, jó helyen lenni, ahova többen, profik és amatőrök is járnak... , közösségi-tér-érzés-hiányom van... egyre több a különb, az igazabb és az okosabb.
Szép lassan kiderül, hogy az amatőrök, akik hobbiból űzik a szószövést vagy a fény képbe foglalását, inkább profik. Ők a segítőkészek, nem tartanak versenytársnak vagy különbek, nem tartják magukat jobbnak, de rosszabbnak se.





S akik egy hosszabb, de többnyire rövidebb út (gyorstalpaló) után "profivá" avanzsálják magukat, (művelt, sokoldalú, elegáns, tájékozott, igazlátó és mindentudó),  azoknak megélhetéssé válik a hobbi, s nagy a veszély, hogy a lélek zsákutcába jut és eltűnik a (saját) elme vagy épp a hatalom, az érdek, a pénz útvesztőjében. Így válnak egyre többen Átlagossá. Titkaik - mások életének utánzása vagy épp kifecsegése, bírálása - elkopnak, elfáradnak, megújúlni képtelenné válnak, s bezáródnak saját rugalmatlan tévhiteik és rögeszméik falai közé.

Ál-egyediségük egyedüliségbe csöppen és beolvadnak a szürke masszába, ahol is képtelenek nyitni, alkalmazkodni, belerázódni a őket körülvevő világba, s mint ilyen, a pillanat adta esélyt is inkább kudarcnak látja,  mint esélynek vagy lehetőségnek. Számtalan jel kíséri útját, görbéit, pocsolyáját, mélyrepülését és zuhanását, és egyetlen egy esélye van ebből a maga alkotta gondolatvilágból kitörni, ha valaha is boldogságra vágyott, azt felidézni s vágyni rá újra. De máshogy.

Máshogy. Alkalmazkodva és rugalmasan. Immár magából merítve, pedig nincs miből, menthetetlenül elvérzik, csúszik, beleragad saját önhazugságai hálójába s már mások sem bíznak benne.
A kor halad s nem vár rá.

Kap egy esélyt, egy utolsót, észre tér-e és a szívére is hallgat-e vagy a sikert még mindig az elismertség, ismertség, nagy halom pénz jelenti neki. Mindenki kap erre egy-két esélyt. Mérlegelik, megmérettetik.

Hogyan? Hisz az igények és elvárások maguk felé is és mások felé is csak nőnek, feléjük is megnőnek, s kinövik az egészet, pedig épp fordítva, az egész növi túl őket. Saját megnövekedett vágyaik nem csitulnak, többre és többre vágynak, nem elég, nem elég. Saját magukat falják fel, mert nem veszik az adást. Lassíts. Elég. Figyelj. Adj. A takaró most rövidebb. El kell fogadni, hogy nincs takaró.

Ilyenkor derül ki egy profiról, hogy valójában ki is ő. Ellopja-e más álmait vagy megkeresi a sajátját.
Ilyenkor kerülhet átgondolásra: nem mástól kell lopni és eladni életérzést, pénzt, ötletet, szavakat, hanem mint profi, csinálni, adni, amiben oly jó, tényleg. Adni akkor is, mikor nincs benne elég pénz.

Ha valóban profi, akkor képes megülni úgy a pillanatot, amit az valóban enged és ami jó érzést és gondolatot közvetít felé, tetté fordítja. Cselekvés nélkül meghal az ötlet, kreativitás nélkül leül a kitartás, öninspirálás helyett ócska és avitt lesz az eszme, sőt, letűnt  idea és csökönyös gondolat marad.
Ha valóban önmagát éli, ha valóban abban profi, akkor kezet nyújt a fáradónak, s nem rúg az elesettbe, ha maga már szarban és hidegben ül, akkor se.

Ha csak a mások lebecsülése adhat enyhülést, sikert, akkor az a profi, nagymenő, már az amatőr kategóriába sem fér be.

Azoknak ugyanis megmaradt a taposómalomban is a segítőkészségük és a lelkük. Védik és óvják a gyengét, biztatják a kezdőt és nem magukat tolják előtérbe. És soha nem mondják magukról, hogy profik.

Mert szerencsére vannak kivételek. Nem véletlenül nem hallatják mindenáron, úton-útfélen a hangjukat.

A hobbim sose legyen a megélhetésem. Maradjon meg boldog flownak, ahova mindig belefolyhatok, élhetek és élni hagynak, nem ítélkezik felettem senki, mert itt végre nem kell nyalnom, hogy boldoguljak, és akár (meg)boldogulhatok!

Vállalom. Ma ezt tanultam.


1 megjegyzés:

stali írta...

Látod, átéled, formálod magadat is.