2013. május 31., péntek

kicsapbekit

"Azt, aki egyszer ránk bízta magát, soha nem szabad cserben hagyni. Vele kell menni, akár a pokolba, akár az égbe, a zsenialitásba, az idiótaságba, a depresszióba vagy az eufóriába, kézen fogva, mindig együtt, akárhova tart." Popper Péter

És mi van, ha fordítva?

Ha egyszer rábízom magam valakire, nem várhatom el, csak várhatom, hogy egy téli, borzongatóan hideg napon, mikor már tényleg megfagy bennem a lélek..., ne engedje el a kezemet?


  


1 megjegyzés:

Töprengő írta...

Előfordul az is, hogy akit óvnánk, vigyáznánk, az pont tőlünk akar megszabadulni, mert segítségünkkel megerősödött,másik utat akar járni, már nem akar velünk közösséget vállalni, netán le akarja verni rajtunk korábbi- általunk okozott- szenvedéseit. Ilyenkor muszáj elengedni a kezét, hisz tapasztalni születtünk, erre van szüksége!