2013. április 7., vasárnap

Veszteségeim?

Az első igazán nagy tárgyi veszteségem a kocsink volt. Garázsból lopták el, kicsiny gyermekeink voltak. A casco fizetett, utána még volt egy Fiat, egy Dacia, 3 Trabant, a Honda, egy Opel G Astra. Gyakorlatilag nem tudtunk volna akkor kocsi nélkül meglenni, egy pillanatra sem volt kétséges, hogy ha bosszankodás több is jutott, de lehet továbbmenni, sőt, kell.

A második nagy veszteség az első halál volt a családomban, a nagyi, ki maga mellé rendelt, s addig nem halt meg, míg oda nem értem, meg nem fogtam a kezét s csendet teremtve az ég, elkísérhettem utolsó útjára, hol a lelke és a porhüvelye ketté vált, s érezhetővé vált a lélek, s megfoghatatlanná is egyben. Köszönetet éreztem és hálát, amiért én lehettem mellette akkor, halála megrázott, de értelmét éreztem..

A harmadik nagy veszteség a kismadár volt, amit a gyerekek hoztak fel s ápoltak, majd minden erőfeszítés és remény ellenére meghalt, s velük együtt megsirattam a múltat, az esendőséget s hogy az állatok nem választhatnak otthont, őket választják. Lett is állatom, bőven, 2 madár, 11 hörcsög, 1 tengeri malac, 4 másik hörcsög, és a legszebb, egy beteg kutya (4 évre) a maradék 20 évben.

A negyedik veszteség a válás volt, tarkítva apám halálával és a munkahelyi veszteségekkel. De miután apám meghalt, jóvátette bűneit, és a lakást az örökségéből ki tudtam váltani, így a gyerekekkel nem kellett az utcára mennünk, mert férjuram a kapuzárási pinák hatására megbolondult, kifordult és kiismerhetetlenné vált.

Utolsó 6 állatkám a válás folyamán halt meg, 1 hónap alatt, egyedül maradtam, mély depresszióba és némaságra ítéltetve, fizikailag, mentálisan és anyagilag padlón, 3 kiskorú gyerekkel egyik napról a másikra.
Ma beszélgettem erről egy régi ismerőssel, miután ritkábban járok a kávéházába s megkérdezte ugyanaz-e a baj, mint 8 éve. (8 éve már!) Ő nem hitt a depresszióban, de már látja, van olyan. Ez csak a test... mondtam, aztán rájöttem, fenét, a lélek is, pánikbetegséggel tarkított klimax, annak a legrosszabb hormonvariációjával, szexuális éhséggel, kibírhatatlan és félelmet keltő, erőt kivevő hőhullámokkal, sírás- és hisztirohamokkal... a laborleletek szerint is. Jaja, meg az idültté váló allergia-szívasztma, mi valóban korlátok közé szorított s amivel meg kell tanulnom együtt élni. Levegőt meg majd konzerválok magamnak - írok, sírok, nevetek, élek, mesélek. :-)) Kocogok és kacagok, mindkettő oxigén! A testé és a léleké. Ja és almát eszem. Ropog a  fogam alatt. (Van fogam!)

A kapcsolatom a világgal 2 évre ismét labilissá vált és lassanként megszűnt, magam ismét a senki földjén találtam, kb 5 évvel a válás, a munkahelyek büszke és méltó elhagyása és apám rámhagyott életének és halálának - hosszú időt igénylő - feldolgozása után. Kifelé megyek, jó ideje. Más is látja, és ez jó.

Az ötödik nagy veszteség Kedves volt, akire jókedvemben találtam rá, és sajnos korán gondoltam azt, hogy megmutathatom a nem csillogó oldalam, nem is lett jó vége, ki kellett előbb jönnöm a gödörből, s habár anyagilag most igencsak sehogyse állok, nem ez zavar. Sőt. Megtanultam beosztani a semmit s lementem alfába és kutyába. És az a Kedves elveszett, s lett egy másik, aki ugyanúgy néz ki, de belül rengeteget változott s ha nem is tökéletes, de legalább nekem jó, s neki is én jó vagyok, úgy ám blokk, alapból mindenképp illetve nagyvonalakban.  A kicsik meg maradhatnak. :-) A titkok is!


Aztán az idők változtak, én változtam, 24 év vezetés után nincs kocsim és már nem is kell, nincs gyűrű az ujjamon és már nem is akarok, nincs állatom, de simogatom, vigyázom másét és nincs nagymamám, egy sem, kik annyit tanítottak nekem az életről, mint senki más, de a szívemben itt vannak s továbbadom a történeteiket.
Még élek. Még van takaróm. Még van tálam s ételem, netem, gépem, gyermekem, kedvesem.
Megdolgoztam magamért. Értük is tettem.
Jól tettem.

A gyermekeimre büszke vagyok, igen ismerem hibáikat, de egy szülő csakis a gyökereket (nem pénzre gondolok, sőt)  tudja adni, hogy szárnyra kelhessenek s egyedül repülhessenek. A lányom Londonban, 5 éve, a fiam egy szerelemben, külön, jó munkahelyen, a legkisebb herceg is leérettségizett, s nem csavarog, nem drogozik, nem költi, de nem is keresi a pénzt, mégis, erősek és most ők a támaszaim, ezt is megértük.

Utam Kedvessel válna teljessé, a csiszolódások nem olyan hevesek és rövidebbek, s vallom, hogy ami az enyém, azt bizony el nem veszthetem, sőt az ördög is utánam tolja talicskán s sem ment meg tőle, s lőn, valamiért Kedvessel elvagyunk, vagyunk, s öregszünk. Együtt.

Én írom a verseim, amik nem versek, és nem kínlódom egyikkel sem, jön és kiárad, aztán elapad..., a könyvemet, amit soha nem adok ki, simán hülyének néznek így is... a blogom sokkal jobb ehelyett, dinamikus, interaktív és más gondolatai inspirálják s így lesz emberibb, magam felé is, s "csak a változás, mi állandó" alapján a statikust, az állót: a polcot nem szívleli.

A hatodik nagy veszteség (bár nem számolom igazán) az adataim voltak. 3 napig bőgtem (épp nagy adatmentésre készültem...), minden új képem, írásom, anyagom elveszett. Aztán jött a freeblog-cunami vagy 4-szer, és újból... és elölről kezdtem. Máshol.

Már megmentem magam, mert másra nem számíthatok, akármennyire is szeret és szeretem, csakis egyedül kell elszámolnom a lelkemmel, a tetteimmel, a nem-tetteimmel a magam belső bírája és az égi bírák előtt. Tudom, hogy előbb magamért kell tennem, s aztán a szerencse is mellém áll. Nem hiszek a véletlenekben, de volt már olyanban részem, ami a csoda kategóriája, s a megmagyarázhatatlanba tartozik. Van Istenem, de vallásom a szeretet és embernek maradni, és ha lehet... fejben is. Az elme. Dr. Elme, mi korlátokba zár és kapaszkodóimat is fallá emeli. Dr. Elme, mi a magam teremtette Kín otthona s a gyógyulás is egyben. A tudatom, a tudatalattim, a lelkem, az álmaim, az ébredéseim.

A neten van a könyvtáram, az életem, a munkám, a feladatlapjaim, a feladatsorok, a barátaim, a zenéim, fotóim, képeim, írásaim, ott tartom a kapcsolatot a felnőtt gyermekeimmel, és barátaimmal, kiket az életben is ismerek.
Aztán mikor előkerül a családom, és a választott családom (egy-egy barát), a net is kikapcsol a fejemben és ez nagy dolog.

Van-e tárgy, amihez ragaszkodom? Talán a számítógépem és fotómasinám, a telóm, amik hobbik, önmegvalósítás és a munkaeszközeim, talán ezért. De volt már szünet, mikor nem volt gép, nem volt teló, nem volt kamera. És akkor is megvoltam, s feltaláltam magam. Akkor is tudtam "önkifejezni" magam.

Nem, azt gondolom nincs olyan, mit nem veszthetnénk el úgy, hogy meg ne értenénk, kell-e nekünk, valóban kell-e. Igen, egy jó cipő, egy gyufa, egy esőkabát, egy táska, egy bérlet, egy buszjegy, egy kajajegy mindennél többet ér, nem keresem a többet, kevesebb is elég. Az érdekel, hogyan maradok meg a viharban, a helyzetekben, az ismeretlenben, mik a reakcióm, mikor más terepre érek. Mit kell valóban elengednem s elfogadnom, hogy ezzel továbblendüljek, s önbizalmat gyűjtsek. Mások önismeretnek hívják ezt.

Hálás vagyok, hogy élek. És élni akarok. Ha belehalok, akkor is.


A veszteségekből elengedések és elfogadások lettek, az életemben helyreállt a dinamika és vele együtt az állandóan változó és békére törekvő egyensúly, a bizonytalanság is otthonossá vált, és az otthontalanság sem fáj már. Amíg veszteségnek éltem meg, fájt.

Nagyon örülök, hogy eljutottam oda, ami a mai nap is volt. Sírás, beszélgetés, öröm, söröm, versem, bánatom, minden, ami kell egy élethez. Így együtt.

Egyetlen nap, mint egy gyorskarma. Lelkiismerettel, adással oldható. Akkor is, mikor nem érdekel, kapok-e bármit is, mert úgyis tudom, mindig beleesem egy gödörbe, de a tarsolyomban mindig egy érzéssel és egy gondolattal gazdagabban jövök ki és lépek tovább, mintha csak egy leckét kapnék. Tanulni és megtanulni! - s nekem senki ne mondja, hogy jó pap is holtig tanul, mégis hülyén hal meg: akkor nem tanulta MEG a leckét. Hogy az élet egy átszállóhely, s nem állomás. Nem masnival jön, de ajándék. Hogy mindennek oka van, és ez általában mindig később esik le.

Hogy minden értem történik, s mégsem mindig nekem adatik. És csak rajtam áll, melyik oldalról is nézem. S hogy minden nézet jó, amiben meglátom keresés nélkül is a jót.
Igaz, nevelnünk kell szemünket látni a jót.
Még "szerencse", hogy a "véletlen" utamba vezérelt jó embereket...
Akik nem csak eláznak, de táncolnak az esőben.
Akik azt mondják, amit gondolnak és azt teszik, amit mondanak.
:-)

Születünk, élünk és meghalunk. És nem feltétlenül ilyen sorrendben. Ezt a Csernus mondta?

Kincseim. Talán már te is láttad őket. Ott tartom őket a tenger partján.




7 megjegyzés:

stali írta...

Most ismételgessem?
Úgyis hallod. És tudod is.

Névtelen írta...

Sokat kaptam a mondataidból, köszi.Gyakrabban kell idejárnom, már látom :)) Eszter

boróka írta...

Jó látni és olvasni az utat, melyen végig mentél. Tanultál és tanítottál. Majd megérkeztél. Egy fensíkra egy hosszabb megállóra. Itt addig maradsz, míg újra nem jön a felismerés, hogy menned kell továbbra neked kijelölt úton. Addig is élvezd, érezd az életet, mert a tiéd! Egyszeri és megismételhetetlen. Rajtad múlik, hogy hogy éled. Ez a csoda csak a tiéd. Ha jó neked benne másoknak is jó lesz a veled együttlét.
Rég írtál ennyire összeszedett remekművet.
Köszönöm, hogy leírtad.

Töprengő írta...

Tündér Barátom!
Értelek. Jó volt olvasnom. Írásra késztettél a témával kapcsolatban, majd a blogomban kitérek rá. Te nyereség vagy a világnak, nekünk, szándékaid, tetteid mások segítésére, vidámítására, egyértelműen az adásra koncentrálnak.Az életet- szerintem- azért kaptuk, hogy tanuljunk és tanítsunk. Kit jó példával, kit segítve, kit büntetve, mert ha van isten, emberekkel végezteti ezt a hálátlan, de sokszor igazságos munkát. Te már emberré tanultad magad, a többség még nem tart itt. Ölellek!

alterego írta...

Ritkán kommentelek nálad, mert a blogod tipikus "Én-blog", sőt, "Ön-blog", önmagadnak írod és sokszor szinte látni vélem a falakat. De ez most más. Hasonló gondolatok kavarognak bennem , mióta olvastam Boróka veszteségéről, csak nem tudtam volna így átadni az érzéseimet, mint ahogyan te tetted. S milyen jó, hogy nem csak a veszteségeidet írtad le, hanem az utadat követve, saját életünkre gondolva,végül is nyertesnek érezhetjük magunkat.Köszönöm !!!

Katalin írta...

csodállak, hogy úgy tudtál írni a veszteségeidről, hogy a szívem majd megszakadt, és orrom égnek vágva nyüszítettem,

én ritkán tudok így szavakba foglalni - mostanában sehogy : elfogytak a szavaim -,

sok mindent eszembe juttattál a tárgyaimról, de még úgy érzem képtelen vagyok nem tulajdonítani fontosságot nekik: amíg van kinek adnom, fontosak

márti írta...

Köszönöm! Nélkületek nem ment volna!

Alteregó... Néha a fal az nem fal! Rengeteget segítettél nekem öntudatlanul, s ha falat is emeltem, kellett. Le kellett szűrnöm, ülepítenem. :-)

Töprengő, Stali, Boróka... veletek annyit "beszélek, hisz gyakran írtok s csetelünk is. Nagy ölelés Nektek!

Kedves Katalin, amig neked ez jó, tedd! később lehet máshogy is látod majd, s lényegtelenné válik pár dolog, s nem bánod. Vannak olyan pillanatok, mikor rájövünk, tényleg mi az igazán fontos.

Kedves Eszter! Üdvözöllek, s olvasgass kedvedre nálam, s barátaimnál, s ha csak egy szót is továbbgondolsz, már megérte... hol olvashatlak?