2013. április 4., csütörtök

Valóság

Kiskoromban az anyukám ezt tanította, ha csúfol valaki vagy mutogat rád, megkiabál, mondd azt, aki mondja másra, az mondja magára.
Nem volt hatásos "fegyver", a gyerekek nem értették.

Aztán felnőttem. Magam is gyermekeket neveltem és ugyanazt tanácsoltam a gyerekeimnek, mint anyám. Aztán erre rájöttem és azt mondtam magamnak: ez kevés.

Mi kell ahhoz, hogy viseljük azt, aki vagyunk? Hogy a másságunk miatt ne csúfoljanak? Bátorság és botorság?

Mi a másság?

Aki nem azt gondolja, amit a másik. Aki nem úgy néz ki, mint a többiek. Akik nem akarnak látni.
S kik azok, a kik megítélnek, másnak kiabálnak?
Akik magukat sem akarják megismerni, ami alatt azt értem: hogyan vészelik át a rosszabb helyzeteiket, vagy használják ki a jókat. Ahogyan bánnak az emberekkel, mikor gödörben csücsülnek. Akik nem látnak át, mert nem is tudnak, a saját önmegtévesztő praktikáikon. De bélelik a gödrüket. Hisz csak ez maradt nekik. Egy takaró. Egy szép, csinos, takaró.

Nem, nem csukom be a szemem, csak a fülem. Attól még nem szűnik meg a körülöttünk élő mocsok, de mivel direkt ráhatásom nincs, ezért egy dolgot tehetek. Nem engedem be magamba őket.

Ami pedig belefurakodik ennek ellenére az életembe, azt kitanulom. Ha nem győzheted le, állj az élére. Legyél penge benne.

Ilyen volt a pénz. Sosem érdekelt, mindig volt annyi, amennyi kellett. Másnak ez kevés lenne, vagy éppen sok. Többnyire sok(k)

A szakadék peremén táncolok, s napról napra élek. Minden nap történik valami jó. Tegnap annyi rossz behatás ért, hogy kicsuktam a világot és a verseimmel foglalatoskodtam, amik nem versek. De nekem akkor is öröm volt. És már nem érdekel, hogy nem felel meg a "vers" kategóriának. Közvetíteni, üzenni akar, hol egy gondolatot, hol egy érzést. Mellékhatásaként beszivárgott egy kis jóízű beszélgetés estére és némi pénzmag. Gyakorta történik ez velem. Vajon így tudom irányítani, hogy nem irányítom? (Flow... szeretem ezt a Csíkszentmihályi könyvet...)


Igen, kevesebb miatt is utáltak már embert. Aki ebben az időben le meri írni, hogy boldog, azt hülyének nézik. Vagy álszentnek. Ki mit lát, az vagyok?

Az csak a felszín, amit megmutatok. Ki mit lát meg bennem, az ő. S aki tényleg lát engem, annak nem is kell semmit sem megmutatnom. S maga is becsukja a szemét.




2 megjegyzés:

stali írta...

Egy blogban olvastam, hogy az anyuka megtanította óvodás gyermekének, mit is kell mondani az ilyen csúfolkodásra. "Neked meg narcisztikus identitászavarod van." Ez használt!

márti írta...

:-))))))))))
hehe
jó fej anyuka!