2013. február 27., szerda

Vers Elek - mekkmond

Jó nekünk, hisz költünk
szívet és kedvet töltünk

fájdalmat, mérget öltünk
vágykabátot magunkra öltünk

nem tojást vagy pénzt költünk
időt sem öltünk, de töltünk

kopp-kopp, hipp-hopp
ott legyek, ahol vagyok!

:-))

:-))

Hosszúakat írok, igen. Az egész hónap arról szólt, hogy míg magam már csendben lennék, tenném a dolgom, kimozdít valaki bánata, kérdése és újraírom "egy mondatban" azt, amit eddig sok poszton keresztül, s naná, hogy tömény...de annak, aki feldobta s kérdezett, hasznosnak tűnt és ez jó... magamnak mérföldkő, mire leülhetek kicsit... nézelődhetek, merre is visz utam...


A blogolásnak van hátránya. Csak megkövült pillanatok, életszeletek, arctalanság.... pár gondolatfoszlány.
A virtuális tér beszippant, áltat és altat...  a blogokon többször keveredhetünk parttalan vitába... stílusról, ízlésekről és pofonokról... miről ugye felesleges...

A szem egyetlen pillantása történeteket mesél.

Már nem úgy hiszek a blogban, a könyvben, a nyomtatott szóban, mint rég, mikor azt gondoltam, ha magamon segítek, talán ezzel segíthetek a barátaimnak is. A kimondott, nekimondott, jó lélekhelyzetben adott szavakban hiszek. De talán nem is a szavakban, hanem a mozdulatokban, a melegben, a pillantásban, a tettben, az ölelésben, a csak lenni vele, ha kellek én is.



Apám nagy igazsága (ő mindenkinek adott, csak rólunk feledkezett el a sok munkája miatt), hogy egyet nem tudott megcsinálni: azoknak adni, akik a legfontosabbak. A gyerekeinek, a barátainak, a feleségének. Tudományos munkája elismert volt, de csak szűk körökben, hithű vallásossága nem volt jó ajánlólevél.

Megdöbbentett, mikor ezt halkan, szinte magának kimondta, mert annyira éreztem a hiányát, s annyira tiszteltem, ahogy tanított, tett, alkotott, hitt, kutatott, tanult, adott...könyvet írt, (akkor nem volt blog), de egyet ennek ellenére nem tudott megoldani: leadni az egóból, s szeretni, s nem birtokolni, nem másra tukmálni tiszta jószándékból  az akaratát... , vagy másképp mondom, világot megváltani.

Magát sem tudta megmenteni.

Abban a gyermekpillanatban megértettem, nem így akarok élni. Aztán magam is elvesztettem a családom, a házam majdnem (az örökségből tudtam kifizetni, mintha  apa a halálával akarta volna odaadni pénzben, amit életében ölelésben nem tudott, s akkor ennél nagyobb segítséget nem adhatott volna!!!), az összes pénzem, az egészségem, az autóm, de a lelkem és a gyerekeim megmaradtak! Jó sok idő eltelt, míg helyrejöttünk, s akkor a maguk útjára kelhettek. Hol szárnyuk van, hol csak jókor kell ott lennem s elkapnom őket, mert esnek. Ez az egyetlen ösztönös, sosem tanult tudományom, s talán semmi máshoz nem értek. Viszolygok a profi cinikus politikától, mi mindent megszerez, amit akar.

Apám öntudatlan tanította ezt nekem: nem fogalmazta meg...  nem elég ha okos és tanult vagy, stílusos, elegáns, jól értesült, kommunikatív, humoros, naprakész, nem elég, sőt kevés. És akkor végre elfogadtam az összes hibájával s velem nem töltött idejével, vagy a rosszul velem töltött idejével együtt.
Megtaláltam a könyveit. Módszertan tanároknak. Tanított, a tanároknak.

De hisz nincs rá szükségem, nem ez kell. Ezt örököltem, átadta a génjeivel. Nem, nem a könyve kell, a gondolatpillanatai, az információáradat... hanem a kedves, törődő énje. Mindig szerettem, de nem tudtam kimondani. Mert fájt, sértett. S emiatt elkéstem vele.

A blogozás, a könyvírás:  az önmegvalósítás, a tökéletességre, legjobbnak lenni-vágyás könnyen átcsaphat és függéssé válhat, s az élő kapcsolatok rovására mehet. Soha többet nem szeretnék elkésni ezzel, hogy kimondjam a barátaimnak, családomnak: szeretlek, köszönöm. Sajnálom. Anya a feledés ajándékát kapta, én az mindenre emlékezésből kell éljek. Ebből élek meg. Mily profán.
 
Az emberi kapcsolatokban hiszek, az emberben, ki esendő, ki félszavakból, fél mozdulatból ért. Kiket meg akarok ismerni, s kik megmutatják az igazi arcuk. Kik meg merik mutatni. Nem, nem a bőrt, hanem a bánatot, a kuszát. Sosem számított, más miket mond róluk, pont elég az, hogy ő hogyan beszél másokról nekem, s mennyire rejti el saját  magát.

A szeretetet nem lehet bloggal, könyvvel átadni, örökíteni, helyettesíteni.... a blog egy bizonyos idő után pótszerré válhat, elveszünk a részletekben, igazságainkban s másokban, s elveszíthetjük a megmaradtat, a csak ránk várót is. Magunkat is. De épp meg is találhatjuk... ha elég bátrak és őszinték vagyunk magunkhoz. No de a blogozás arctalanságában ez a legvonzóbb. Azok lehetünk, akik csak akarunk. Sokkal nagyobb az esélye, hogy lódításokba vagy épp önámításokba belefussunk.
.
A blogvilág jobban átláthatatlan, mint a való világ. Ez utóbbiban legalább látom, kivel beszélek. Érzem a szemén, egy rezdülésén, egy hullámon vagyunk-e, vagy épp hogy megvezet-e. A blogvilág pillanatképek sokasága, a maga kis kusza arctalan káoszával, s emiatt parttalan vitáival.

Igen, valahol minden káosz rend. Csak mások rendje. A rendetlensége rendje. Szemüvege. Nézőpontja. Életlátása. Látótere. Hozzáállása. Igazsága. Hülyesége.


Ez van.



6 megjegyzés:

boróka írta...

Köszönöm. Jól esett olvasni, érezni, érteni.

márti írta...

:-(

Hát erre jó a blog. ki(s)írni, hogy ne mérgezzen, s mégse mást bántsak a saját kis nyűgöm miatt.

márti írta...

Mármint nekem erre kell.

Köszi, hogy elolvastál. Rendes tőled, nem könnyű téma, amik mostanában porondon vannak, keveseknek mondok sokat, és sokaknak keveset.

:-))

Szép napot Neked! Ölellek!

stali írta...

Semmi nincs véletlenül.

márti írta...

Nincs. Nekem ezt és ezáltal tanította meg az élet.

márti írta...

Sem egy blog, sem egy könyv nem elég ahhoz, hogy tényleg megismerjünk valakit és arra pláne nem, hogy megítéljünk.

Hajlamosak vagyunk egy blog arcán keresztül nézni valakit, holott ez csak egy kiindulópont lehet.

Olyanokkal kerülünk vitákban össze, kikkel a való életben biztosan szóba sem állnánk.

A szem. A rezdülések. A test beszéde. Mind mind hiányzik a netben.