2013. január 10., csütörtök

árnyak és szárnyak


Minden relatív és lehetne rosszabb.

Van, mikor bennünk reked a szeretet, úgy érezzük, elveszítettünk valamit, fáj, vágyunk újra rá,  s ha az elengedés szóra gondolunk, már a szó is nehéz, nem hogy megtenni. Pedig elengedni - valakit, valamit -, azt önként tesszük. Mert érezzük, megéljük, aztán megértjük, miért. Ha szeretem, elengedem. Érte és ... értem. Érted?



Meddig vagyunk felelősek másokért? - ötlik fel a kérdés, s a válasz korántsem egyszerű. Bár, nem is túl bonyolult, ha nem sz@rjuk le, ha nem bonyolítjuk, aggódjuk, sajnáljuk, féltjük,  "szeretjük" túl. Ez ugye megint csak relatív, mi is a túlzott... és nem megfojtó vagy épp elég. Lehet, neki sok az, ami nekem kevés. És fordítva...

De a végén úgyis ide kerülünk...: Mikortól vagyok felelős magamért? Mikortól lesz, amikor nem más szeretetét gyűjtögetve élhetek? Amikor a tartalék újraéled s elengedem azt, kinek most mennie kell, vagy menni akar. S beengedem azt, ki most jön. Véletlenek nincsenek!

Elengedés. Igazi jelentése, szeretlek, ezért elfogadlak olyannak, amilyen vagy, hisz lelked ismerem, habár viselkedésed nem mindig értem, de azt igen, hogy minden viselkedés egy reakció. Lehet csapongó és lehet csapkodó... és amikor bántasz, lehet nem is velem van bajod... Ha lesz@rsz, hatalmas mély szeretettel kicsit én is így teszek, tükrödként... vajon ebből értesz-e?   és...
Elengedlek, ha már nincs rám szükséged. (És engedj el, ha menni akarok, ha a test ösztönei ezt az utat mutatják nekem, lelkem sugallatát így a testem értelmezi, s követem...)
Ha nem engedlek, megtartani akarlak... elveszítésnek érzem, mert elfelejtettem valamit. Veled közölni. Neked elmondani. ... s ezért örök hibásnak érzem magam...

Amit elvesztünk, fáj. Viszont megtanít megbecsülni azt, ami van. Megtanít igazán, önként elengedni. Megtanítja, hogyan is szeressük azt, aki életünk végéig velünk marad. És hogyan is szeressük, neki is jól, a másikat...

Ugyanilyen relatív az Elfogadás. Az ember maga ott mélyen belül csupa lélek és szeretet, aztán felnő, birtokol és gyűjtöget, de a világ farag rajta, kalibrál, korrepetálja, s csakis azért, hogy visszataláljon ehhez az elveszettnek hitt vagy fel nem fedezett, megfoghatatlan, érthetetlen, megmagyarázhatatlan, néha igenis kiszámíthatatlan, különös és mégis korántsem egyedi dologhoz, amit akkor érzünk, amikor csak úgy vagy viszonzottan, szeretünk valakit.

NEM kell mindent elfogadni!
Az embert magát - a megismertet, szeretettet - igen, de a  tetteit, hozzáállását nem kell! Sőt! Ha gazos a lélek kertecskéje, segíteni is csak akkor tudunk, mikor ő nyílik meg, ő ébred erre.

Addig csak egyet tehetünk.

Megölelni.

Ha máshogy nem, hát szavainkkal, gondolatainkkal.
Működik. Megtalálhatjuk elveszettnek hitt gyökereink és szárnyaink... Mindkét oldalon...

Gyök-erek és szár-nyak.

Kívánok hozzá kitartást és türelmet és hogy eközben ne felejtsünk el valamit: élni: elengedni a bántót, de elfogadni a tanítót. Ha fáj is. Akkor is.

Hát ennél nagyobb fába nem is vághattam volna a fejszém... remélem... időben nyugvó megoldásokra bukkanok magam kis életterén.. Mert csak... élni szeretnék s benne szeretni. Csak úgy.
...

Minden relatív és lehetne rosszabb.

2 megjegyzés:

boróka írta...

Jó írás ez. Tanulságos. Érdemes lesz többször elolvasni. Megrágni, emészteni az itt olvasott szavakat és eltenni a megélt élményt jó mélyre az emlékezetünkbe.

márti írta...

És nagyon jó lenne így élni:
ami megy, engedd el, ami jön, fogadd el.

Záródik/Zárjuk az ajtót, de vajon észrevesszük-e, hogy nyílik-e az új vagy folyamatosan a bezárt ajtón marad tekintetünk, s a tegnapba révedünk?

Hát, nem egyszerű ez, senkinek sem...

nagyon könnyen eshetünk a szeretet címén az önzőség csapdájába. Magam is ragaszkodó, szeretetéhes fajta vagyok...ezért mondom... :-(

Figyelnem kell erre. Tudatosabban.