2012. december 18., kedd

Titkos doboz

Nyílik az ajtó, a hűvös eső bekísér egy rég látott embert. Lekerül a kabát, keresi a székét, de az már foglalt, így hát kimegy. Rágyújt, hogy legyen ok. Csak úgy egyedül. Ritkán látom már, jóban voltunk.

Régebben ez a  lány az asztal mögött ült, a sarokban. Közvetlen, kellemes, nyitott szívű ember volt. Hosszú haja engedelmesen göndörödött vállára, ruhája egyszerű, s szelíd mosoly játszott az arcával. Firkált. Sokszor firkált, mindig ugyanazt. Házat, tetővel. Szépen kanyarodtak a cserépnek gondolt vonalak a tetőn, keze füstöt kavart a kéménybe, a sarokba gubbasztó felhő gömbölyült, alulról kibújó nappal és a madarak se maradtak le, igaz, csak egy hullámvonallal, az égről. Egy pszaki is megdicsérné a fáit!



Vidáman nézelődtek a függönyök, a kerítés pedáns, néhol van csak hézag (mert azért az kell, a kutya miatt), az ajtótól út is vezet a kertbe, de inkább az udvarra, ahol a kutya és a kacsa! (kemény...) is helyet kapott. Aztán ugye apró virágok, kerek kavicsok, a tyúk, meg a kakas... azt mindig jobban ment neki rajzolni a taraja miatt.

Tele a papír, már az ajtót sem felejtette le a házról... (oldalt van az kérem...), a fákon kerek almák, gallyra lökött levelek, egy-két margaréta is befér azért még a tulik mellé, na még pár kavicsot az útra... , s büszkén mutatja a barátjának. Kész.

A barát megnézte, aztán lazán megfogta a tollat és rajzolt valamit. Takarta a keze a papírt, sercegett a toll, kész. Egy embert rajzolt az útra és visszatolta a papírt..

A lány arcán árnyék suhant át, az emlékek homálya tartotta pár percig börtönben. Felállt és elment. Nem jött vissza.

Hiányoztak a beszélgetéseink.

És most itt van, kinn. Kimegyek hozzá, arra van dolgom. A cetlit morzsolja a kezében. Azt a cetlit, ami akkor mosolyát eltüntette. Mesélni kezd a szeme, ajkai némák, szavai semmisek. Aztán egy ártatlan kérdés és majdnem elered a könnye, megered a nyelve és mesélni kezd:

"Volt idő, mikor kívülről néztem az ablakokat, ahol a sárga fényű függönyökön árnyékok imbolyogtak. Életzajt hirdettek és nevetést, gyerekzajt.
Míg akkor az én életem valami másról szólt. Az otthontalanság otthonáról, a vacak karácsonyokról, és a csendre vágyásról. Azóta sem bírom a kiabálást. De talán már a telefoncsörgést sem."

A cetlit gyűrögeti, mintha csak ki akarná simítani a múltat. Folytatja. Mintha csak el sem fordult volna az idő kereke, ugyanaz a pillanat folytatódott. 


"Te jó ég. Mindig is házat rajzoltam, udvart, kertet. De valami mindig kimaradt. Aztán valaki hozzátett a rajzhoz és akkor jöttem rá, hogy csak házat képzeltem! Nem gondoltam bele a rajzba az embert. De azt hiszem, hogy a házba sem. Hiába álmodok házat, ha nem álmodok bele embert, s tán magamat sem... Hmm.

A titkos dobozba, a legaljára került ez a papírfecni. Hisz a kéz átka lepereg, csak lássam, érezzem eleget, a test gyógyul, menekíti az ösztön, de a fejemben dörömböl a néma kín, lélekben megcsaltak, gondolataimat eltüntették... Igen, hagytam, talán mert nem értettem. Hagytam, mert fájt. Igen, rohannék. De ez elől nem tudok! Nem tudok önmagam elől menekülni.

Benn a cetli. A dobozban. Nem gondoltam volna, hogy Ház helyett csak Várat építettem. Jó erőset. Jó magasra. Hiába van már rajta ajtó... kilépve csak leesnék a sziklákon. ..., s be sem tudok engedni senkit sem...
Kötelet kell fonnom: most kinek is és mit is kéne feloldanom, s közben már máshogy szövök tovább álmokat a napos és szeretet-zajos házról, álmokat, amikben elsüllyed az éj, megfordul az idő, és levegővé olvad a tenger.

A kötelem megfontam. S várom a pillanatot, mikor merem már a szélre bízni: repülj cetli, kifelé a titkos dobozból, soha ne kerülj elém. Mert egyszer végre szeretném nagyon várni a karácsonyt. "

Kezét kitárta és a cetli kisimulva, fényesen lebegett el, valahova a semmibe.

Mosolygott. Tudok már egyedül lenni, mondta, s szép haját megbillentette a szél. Szeme mosolygott és annyit súgott némán, szavak nélkül: a kötelem a  barátom, nem érzem a nyakamon, székre kötöm, s lemászok rajta! Otthagyom a váram, s keresek egy házat. Füsttel, tűzzel.

Felfelé mutatott, egy határozott irányba.

- Nézd!

Én meg csak vaksin kerestem, hol, merre, mire gondolsz? Ó. A madarak úgy lebegtek felettünk, mintha belénk feledkeztek volna.



Mosolya mit is rejtett és valójában mit is gondolt? Lépése könnyed volt, életre vágyó, s mégsem törtető.

Aztán sarkon befordult, eltűnt a szemem elől. Mintha ebben az 5 percben egy csöppet magam árnyaival és reményeivel is találkoztam volna.

A cetlit később megtaláltam a parkban. A rajz elmosódott, megtépázta a vihar, de egy bokor alján, ágak rejtették. Fogva. Hazavittem és eltettem. Nem, nem egy titkos dobozba. Inkább a zsebemben cipeltem. Legyen velem... mert ...

Egyszer én is szeretném elengedni a széllel.

Van-e titkos dobozom. A fejemben álmodom. Mert "az álomban elsüllyed az idő és minden valóság".

4 megjegyzés:

Töprengő írta...

Tetszik.A lényeges dolgok keresésének allegóriája.

stali írta...

Ideje lenne.
Nagy ölelés, erőt visz!

márti írta...

Köszönöm Töprengő Barátom! :-))

márti írta...

Köszönöm Stalika az ölelést, jól esett!