2012. november 14., szerda

Show-time

A boldogság viszonylagos, sosem felejtem.
Mostanában úgy tekintem, hogy mosoly-pillanatok láncfűzére, s ha néha egy könny, bánat becsúszik, az már mégsem tudja igazán megbontani a láncot. Már nem kötődik ki a fonal, köti valami, ami nem a csat, és ha úgy érezném szétgurultak a gyöngyeim, csak rá kell néznem a láncra és máris összeáll. Gyöngyei maguktól sorakoznak, fénytelenek s fényesek, vegyesen.

Lánc.
Nézhetem rabként. Láthatom ékszerként. Pedig a gyöngyöcskék csak emberek. Kik velem éltek, kik velem vannak, kikre rátaláltam, kik rám találtak A fonal pedig én magam vagyok, hol erős, hol tüskés, hol gubancos.

Mihelyt nem keresem, feléled bennem az, ami engem él, és ha hagyom, hogy éljen, időtlenül örök leszek. Talán soha nem is öregszem meg, hisz mindig van kivel nevetni, cinkosan összemosolyogni, éjjel álmokkal telve elaludni, s ötletekkel vagy épp érzésekkel felébredni.

Porszemként lebegek és szempornak tűnik a való. A való, ami megunhatatlanul, békésen körbefonva engedi, hogy kitérjek. Hagyja, hogy eltérjek, megtérjek, hogy elérjek, túljussak, elbújjak, hogy áthassak, hogy áthatolhassak. Magamon. S a világba jutok. Dönthetek, hogy látom.

Szeretek bent lenni. Slow-down.
(http://www.youtube.com/watch?v=-wVU1TQ4bBs&feature=relmfu)

Zene ringat s adja az alapot, magam teszem bele a saját rezgésem, hangom, s együtt hullunk szét a kozmoszban, hogy darabjaiból állhasson újra össze a világ s benne én. Megszűnik minden. Én is. Feloldódom és eltűnök. Hogy előtűnhessek. A ritmus előcsalogat, táncol bennem, mellkasomon érzem az erőt, a rezgést, az ölelő hullámokat, a könnyesre görbült időt és a meghajló energiateret.

Szeretek lent, fent, kint lenni.

Most épp legszívesebben kint vagyok. Snow-time. Lánc-tánc.

Csendes az idő, lustán tekeredik a korai sötét a fákra, kis eső motyog, kopottan kopog a megmaradt, kapaszkodni vágyó, de fáradt leveleken, s a fekete kis bogyókon ezernyi csillag ... úgy pillognak, mint a pici ledek a karácsonyfán... minden egyes bogyón egy-egy vízcsepp, minden egyes vízcseppben egy egész világ, fényt ölelve, bezárva, csillogtatva.... Éjjelre hideg sóhaját küldi az ég, s néhol már dér dereng, s bennem feldereng, milyen is, mikor fehérlik az út, az ág, a szív.

Elolvad, szétfolyik, eltűnik, megáll az idő. A hétköznapok s az ünnepek gondja, a fájdalom, a félelem megszégyenülve menekül, s a zuhany alatt állva érzem, ahogy a víz lemossa rólam az életet, hogy ... meglássak egy másikat. Ami mindig is bennem volt, de gondosan rejtve. Ilyenkor minden jó és rossz a lefolyón keresztül a semmibe veszik. Ebben a pillanatban azt érzem, szabad vagyok.

Új világ, pőre világ marad.

Aztán kisüt a nap.
Tüskéim csak ámulnak.
Ráncaim, láncaim kisimultak.
Szánkózom ...siklok...


Eszembe jutott, mennyi szánkót, kartonpapírt, műanyag kerek lesiklót, cipőt, kesztyűt elfogyasztottunk.
:-))

Na, ilyenünk... nem volt. Megmutatom. Ezt is.
 

4 megjegyzés:

boróka írta...

Ma ez nagyon kellett karcokkal teli szívemnek.
Köszönöm.

Katalin írta...

ez gyönyörű

és nekem is eszembe jutott a gyerekkori gátoldali szánkózások sora, a jéggé fagyott kezű, összefagyott orrú nevetések lánca

ez az egész mondandó olyan kerek, mint gyöngy

natimama írta...

Jéééé, itt is szánkó! Keresgélünk... keresgélünk... Vajon kinek? :o)))))

márti írta...

Köszönöm, Boróka, Katalin, nati! :-))