2012. november 14., szerda

amikor... most

"Most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben. Mi a boldogság? Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint a tó fölött a madár."  Gárdonyi Géza

*****************************************************************************


"Nagyon szerettem gyermekkoromban a kaleidoszkópot, és amikor a gyermekem megkapta a nagyszüleitől az első ilyen „játékát”, állítom, én többet nézegettem bele, mint ő.

A színek, az állandóan változó képek, alakzatok varázslatba ejtettek és ejtenek a mai napig.
Hiszen elég egy apró rezdülése a kéznek és máris új formák alakulnak ki, és soha nem lesz olyan, mint előtte volt, mint amiben előzőleg gyönyörködtünk.

Hiába próbálgatjuk visszafelé igazgatni, az már másnak mutatja magát.

Mint a napjaink és az életünk. Váltakozó és ismétlődő motívumok napról napra, azt hisszük monoton és egyforma, mégis egészen más. Rávetíthetjük ezt a munkánkra, kapcsolatainkra, mindez olyan sérülékeny és érzékeny, hogy minden kis minimális mozdulatra megváltozik. Az alakja, a formája, a színei és a hangulata.
Természetesen magam is így vagyok vele, egyik nap úgy gondolom, minden szépen halad a saját medrében, majd másnap egy elejtett, odavetett szó, egy furcsa pillantás vagy egy váratlan esemény hatására tótágast áll minden.

Akkor olyan érzésem támad, hogy fuldoklom, és összecsapnak a hullámok a fejem felett…

Örkényt idézem:
"…igen rossz időjárási viszonyok között, az éjszaka sűrű sötétjében, tomboló szélben, zuhogó esőben, az erős hullámverésben hánykolódva, amikor már a többi magyar, csupa derék matróz, a tengerbe veszett, én egészen véletlenül rájöttem arra, hogy ha a két karomat előrelököm, és, mintha eveznék, hátracsapom, a lábamat pedig, ahogy a békák ugrálnak, széjjelrúgom, akkor, ahelyett hogy én is elmerülnék, és a vízbe fulladnék, a felszínen bírom tartani magam.

…Létezik ez? Tudtatok róla? És ha tudtatok, miért nem szóltatok? Ha még tíz percig kibírom szusszal, talán idetéved egy hajó, és észrevesz, és kiment. …Halló! Figyelem! Hallgassatok szómra, és ha hasonló bajba keveredtek, kezetekkel-lábatokkal kapálózzatok, nehogy a hullámok elnyeljenek."
No, szóval ilyenkor igyekszem én is úszni, akár az árral szemben, bár néha elfáradok, akkor pedig sodor magával, és utána még több energiát igényel, hogy folytassam a küzdelmet a háborgó hullámokkal. Örömmel tölt el, amikor a felszínen tudok maradni, mert látom a napot, az eget, várom a szélcsendet, hogy kicsit könnyebben haladjak. De amikor felettem is felhők tornyosulnak, és rám vetítik árnyékukat, villámlik, dörög és még eső is hullik a szemembe, néha nem tudom mi tévő legyek.

Látom magam körül a sodrásban az arcokat, akik nem tesznek semmit annak érdekében, hogy változtassanak az irányukon, és hallom a hangjukat, amivel vádolnak, miért nem húztam magammal őket ki az örvényből, csak alibit keresnek. Nem rajtam múlott, elég lett volna annyit tenniük, hogy a segítő kéz felé legalább kinyújtsák a sajátjukat.

De a rettegés, a félelem az újtól, az önérzet, a fantáziátlanság, a becsvágy valamint a saját felsőbbrendűségük víz alatt tartotta a kezüket. Volt, akinek a grabancát elkaptam, hogy húzzam, de saját örvényébe keveredett és még távolabbra, mélyebbre sodródott. Mert nehezményezte, hogy hajánál fogva próbálok segíteni. Tudom jól, az adott pillanatban fáj, de ha csendes vízre ér, enged a szorítás és kitisztul a kép.
Ezért néha nem tudom mi is lenne a jó. Magam haladni, pedig olykor néha jól jönne egy mentőöv, de nem tudhatom, a hajó merre halad tovább, amiből kidobták. De csakis én dönthetem el az irányomat.
Mert hiszek abban, hogy nem folytonos háborgó víz az utam, egyszer partot ér egy csendes, nyugodt lagúnában. Ahol a békesség és a szeretet, a nyugodt környezet jellemző. Ahol nem a kétség és a tehetetlenség uralkodik körülöttem.

Ahol szól a zene, a munka és a játék megfér egymás mellett, ahol a képzelet szárnyalhat, és valóra válhat. Ahol nincs harc az előbbre jutásért, mindenkinek akad hely bőven. Ahol felszabadultan nevethet az ember, vagy sírhat, ha olyanja van, nem állítanak fel rögtön a háta mögött gyanakvó kérdésekkel teli táblákat, miért teszi.

Ahol jól esik lenni, tenni azt, amit szeretek, ahol tudásom és lehetőségeim virágoznak és ahol a kis kaleidoszkópom a fény felé tartva nem zavar, hogy változnak a színek és a formák.

És így élhetném én is az életem, hol egyszerű alakot öltve, hol pedig a szivárvány minden színében tündökölve, varázslatosan."




Boldog vagyok? - jut az agyamig a kérdés, a szívem pedig mosolyogva súgja:
Igen, most az vagyok.

2 megjegyzés:

boróka írta...

Örülök, hogy békére leltél magadban.

márti írta...

Megküzdöttem érte, magammal. Most jó. Boróka, neked pedig fehér karácsonyt kívánok. Akkor is ha éppen nem esik a hó, bent a szívedben fehérnek láthatod.

Ölellek!