2012. október 9., kedd

Csendzug - fordítva

A kép címe: A nap útja... (de lehet, hogy inkább a Holdé?)
... nem is gondolkozom, felrakom, tetszik, kell nekem. És jé. Komment jön.

A FÖLD útja. S valóban. Tudjuk. Nekem azonban teljesen más jutott erről a képről eszembe.



Valójában kinek is az útja?

Az enyém... :-)) Pedig nem mozdulok. Képzeletben utazom. Minden napunk egy ív. Életünk egy ív. Gyerekként és öregként vagyunk a legközelebb a titkokhoz. Amikor még nem számít, és amikor már nem számít. :-) Életünk hajnalán s alkonyán.... Napom hajnalban s alkonyatkor a legcsendesebb. A legijesztőbb. A legmagányosabb. A legközelebb a Gondviseléshez. Magamhoz.

Változások.  Változunk. Minden változik. Rezgünk. Minden rezgés. Egy ilyen kép nekem örömrezgéseket ad. Felemel. Álmodóvá tesz. Remélővé. Bizakodóvá. Tenni akaróvá. Lelkem legmélyebb, sötét zugaiba is behatol. Old. Mint a zene. Mint a szél. Mint a nap. Mint az esőcseppek. Mint a könnycseppek. Beleég a lelkembe, s bármikor vissza tudom idézni, ha szomorú, szorongó, feszült vagy magányos vagyok. A képet nézve érzem, hogy jó élni. Hogy vagyok. Nem véletlen. Dolgom van. S tudom, nem vagyok vétlen. Ahogy senki sem tökéletes, és nem lehet jó mindenkinek, de annak az egynek, párnak, aki ugyanannyira nemnormálisan éli túl ezt a normálisnak kikiáltott világot, annak igen. És Ember, aki az életet ajándékként kapta. S mint ilyen, bőrbe bújtatott lélek. Senki sem olyan, mint amilyennek látszik, hisz ő az, amit mi belelátni tudunk/akarunk, s amit ő látni enged.

S mégis, mennyire érdekes, hogy minden ráncnak üzenete, jelentése van az arcon. Minden pöttynek a szemünkben. Lenyomatok. Örök és megfejthetetlen csodák maradunk. Oly apró porszemek, s oly óriások.

Még nem kelt fel a nap. Még a csillagoké az ég kékje.

"Behunyom szemem, hogy lássalak." (Faludy)

"Nincs okom nem a szívemre hallgatni." (Steve Jobs)